Olyan nehéz ez az egész egyensúly dolog. Megtalálni és megtartani ugyanis két külön dolog.
És az hagyján, hogy ezt a harcot vívod önmagadban, önmagaddal szemben nap mint nap - ez a könnyebbik eset, mert ha nem sikerül, csak magadat okolhatod. Ez a személyes ügyed.
Ellenben két vagy több ember közt fenntartani, illetve legelőször megtalálni az egyensúlyt, az az igazán marha nehéz. Sokszor olyan törékeny, hogy szinte nem is létezik. És ha egyszer megbillent, kurva nehéz helyreállítani. Olyan könnyen félreértjük egymást, a másik motivációit, hogy csak na. Ha pedig mindez őszintétlenséggel társul, veszett fejsze az egész.
Valódi, őszinte barátság, partnerség két ember közt művészet.
Sokszor azt érzem, hogy nem vagyok emberek közé való. Mondjuk a legtöbbször nem is igénylem őket. Meg nem is kell sok, mert az sok, elég egy vagy kettő egyszerre.
Megvolt az első multikulti dodzsem élményem a helyi parkban felállított alkalmi vidámparkban. Nagydarab színesbörű mamák közt suhantam, aztán amikor szándékosan frontálisütköztem velük, volt nagy sivítás.
A legmeglepőbb eleme a dodzsemnek azonban az az angol pina volt, aki, miközben közeledtem felé, természetesen szemből, kioktató hangnemben közölte, hogy nem ez a menetirány. Hát mondom, pont ez a lényeg kiscsillag, nehogy már mindenki egy irányban haladjon! Üljél fel inkább arra a lovas-körhintás fosra, ott biztosan nem fog meglepetés érni. Majd nekimentem. Néhányszor.
Rájöttem a tutira: minekután érzékszerveim a szétporladás apró jeleit kezdték mutatni, vettem egy párásítót. Meg azért is, mert a hipochondriám még mindig odabasz. És már előre látom, mi lesz a vége: olyan hárdkór párásítóvá válok, hogy egy hónap múlva ki sem fogok látszani a penészből. Akkor majd beszerzek egy páraelszívót, és teljes lesz a harmónia.
Jövök, akár a Főnix (Phoenix) madár a hamvaiból. Az volt a baj, hogy túl sok ruhát vettem magamra, többek között másokét, többek között ingeket. Persze, hogy kifulladtam, te is kifulladtál volna. De legalább megfittültem - a munkahelyem közelében lévő konditerem előtt sportosan szórólapozók, és az erőnlétem iránt tapintatlanul érdeklődők nem is sejtik, miért mosolygom meg őket folyton: ha tudnák, vagyonokat fizetnének elméleti- és gyakorlati tudásomért, a fitt-szakmában eltöltött éveimért, és a hasamon kialakuló félkockáért.
De nemcsak öltöztem, öltöztettem is: teleaggattam csillogó ruhákkal a próbababát, a szobainast, aztán magam alá vizeltem határtalan örömömben. Megcsillant előttem a sztájliszt lét drágaköve. Milyenkurvajóisez - gondoltam magamban.
Apám érdeklődött a karrierem, s terveim felöl. Egy határozott "nem tudom" volt a válasz, még keresem a lehetőségeket, lyukakat a piac résein, de a fényképezés továbbra is nagyon piszkálja a fantáziámat. Apám, aki nyilván jobban átlátja a piac réseit a lyukakon át, elvégre kábé harmincöt évvel több munkatapasztalata van, mint nekem, határozottan válaszol: "A fényképezésből nem lehet megélni. Inkább írjál."
Apám talált egy fekete lyukat a piac egy tátongó résében.
Érdekes folyamat veszi kezdetét, amikor még viszonylag ismeretlen emberek előtt felfeded szarkasztikus hajlamaidat - néhány magas labda lecsapása után, reakciók ésvagy kommentárok teljes hiányában végül megmagyarázod és beismered magad, épp még mielőtt a vérparaszt skatulyába csúsznál. Onnantól fogva pedig az a személy, aki addig a legkevésbé értett meg, megpróbál kapcsolatot teremteni a benne nem-élő, nem-létező szarkasztikus lénnyel, hogy azt felszínre juttattva a már gyakorlott szarkasztát (??) vállon bökdösve, heherészve mosolyra bírja. Hát most mit mondjak? Tulajdonképpen mindketten mosolygunk, csak mindketten máson.
Még csak fél órája érkezett a fél csapat francia vacsorázni, de máris halálos komolysággal diskurálnak a világmegváltásról, amelyben kiemelt fontossága van a művészek kollaborációjának, meg a mindenféle kollektíváknak úgy általában. Közben kortyolgatják a francia bort, amiből mellesleg jómagam is részesültem, és csiszolgatják az utánozhatatlan angol kiejtésüket. Néha átváltanak franciára, majd pár percen belül emlékeztetik egymást, hogy nem francia is van a társaságban, és visszaváltanak angolra. A világmegváltás nem lehet kirekesztő.
Ti is csak olyanok vagytok, mint a kibaszott molylepkék: ösztönösen haladtok valami inger felé, aminek természetét nem ismeritek pontosan, lehetőleg falkástul, piával, cigivel a kézben, napszaktól független. Mert a ti ingerforrásotok nem holmi fény, arról már régen lemondtatok. A ti ingerforrásotok a hangos zene, méghozzá a kevésbé minőségi fajtából. És ha eléritek falkában-vaktában a hangos zene eredőjét, csak még jobban zümmögtök, meg olyanokat mondtok, hogy éééé, meg óóóó, meg hihihi és hahaha. Az intellektuális megnyilvánulásokra kár időt fecsérleni, ne erőltessük, ami nem megy, másfelől a hangos zene mindent elnyom éjnek idején, még az aludni próbálók édesded káromkodását is.
Kis énekes pacsirtám, vagdosom a szárnyaidat, de hidd el, csak miattam teszem, és a kialakulóban lévő alvászavarom miatt. Semmi személyes. Mert amúgy (és) biztos vagyok benne, hogy a tizenéves tinik bomlani fognak a nyálas popzenédért és a nagyon egyszerűen követhető, értelmezhető és megjegyezhető dalszövegeidért. A popzene személyes véleményem szerint már kábé tíz éve válságban van, javíts ki, ha tévedek, úgyhogy nyilván jól jön a vérfrissítés. De! Kikérem magamnak, hogy a csendrendeletet és többszöri felszólításomat tökéletesen figyelmen kívül hagyva továbbra is hupákolsz. Már megbocsáss, de én tisztesen dolgozó állampolgár vagyok, akinek szüksége van alvásra.
Szóval igen, megmondtalak a néninek, elárultam a kis titkot, ami talán csak előtte volt titok, hogy stúdiófelszerléssel nyomulsz egy hangszigeteletlen szobában. A néni pedig nagyon megsajnált, és olyanokat írt, hogy szegény én, ennyit kellett szenvednem, meg hogy biztosan nagyon meg vagyok gyötörve. Nem ismerem személyesen a nénit, de egyre jobban kedvelem.
ha már spamelésre adtad a kis buksid, akkor kérlek ne azt írd a levél tárgyrovatába, hogy feltétlen olvassd el, mert kurvaélet, hogy nem fogom elolvassni. Inkább te legyél az, aki feltétlen elolvassa az általános iskolai nyelvtankönyvét, ha már spamelésre adod a kis buksidat. És találj ki valami blikfangosabb tárgyat, mert egy ilyen klisére klikkelni épeszű ember gyermeke nem fog.
Persze, persze, hagyjatok csak magamra. Kitalálok egyedül is. Nem, nem ez az első eset, történt már ilyen. Rutinos kitaláló vagyok. Mondhatni, élvezem e játékot. Direkt keresem a helyzeteket, s helyeket, ahol egyedül maradhatok, az embereket, akik egyedül hagyhatnak. Ez így a príma, kérlek. Így van megkarmázva, hogy mondjak valami trendit is. Nem, természetesen semmi gond, minden úgy halad az életemben, ahogy a nagykönyv tudod, a nagykönyv, az a tévéműsor. Minden t ö k é l e t e s. Ezt, hogy í g y í r o k, ezt mindig ki akartam próbálni. Ad egy kis bukét a mondandónak. Szóval ja. Minden csörög a medrében, én a patakparton állok, lesem a hullámzó tükörképem. Kiskoromban majdnem belefulladtam a Balatonba úszógumival. Ráadásul közvetlenül a stég előtt. Ne kérdezd, hogy csináltam, egyszerűen értek hozzá és kész. Meg az átvitt értelmű bölcselkedéshez is. Igazából nem volt semmi komoly, csak valahogyan elmerültem a felfújt úszógumival a vízben a stég előtt pár évesen. Meglepődtem, ennyi. Aztán valahogy visszajutottam a felszínre. És valami oknál fogva ez az emlék megmaradt. Pedig nem vagyok hidrofób.
Onnan tudom, mikor jön a ládányi szar a nyakamba, amikor hirtelen nagy lesz a csönd. Vagy nem is olyan hirtelen, de csönd lesz. Tudod, mint a vihar előtt. Köpönyeg. Forgasd. Forgasd a nyakamba a szart, aztán fuss el izibe', mert a szar büdös.
Sok ijesztő dolog létezik a világon. Az egyik példának okáért a porétel. Tudod, amihez csak víz kell, és kész a húsleves, rántotthús krumplipürével és csalamádéval, desszertnek pedig madártej. Mind, mind porból. Mit kérsz hozzá, sört vagy bort? Nehogy a rossz tasakot nyissam ki.
És ami még ennél is ijesztőbb, hogy sokuk bizony finom. Mármint én nem eszem ám annyi(féle) porételt, próbálok az igazira koncentrálni - az üvegesre és a konzervre, na meg a fagyasztottra. A porból leginkább a levest veszem, meg néha szószalapot.
Az imént ettem egy brokkolis levest, és ennek kapcsán merült föl bennem a kérdés, hogy vajon hogyan készülnek a porételek? Szétpasszírozzák a brokkolit, aztán kiteszik a napra szétszáradni, aztán megőrlik? Kötve hiszem. Mindenestre a gyártó nem győzi hangsúlyozni, hogy terméke zsír- és kalóriaszegény, továbbá nem tartalmaz mesterséges tartósítószert és színezéket. Szinte már egészséges. Engem inkább az érdekelne, hogyan kerül a brokkoli a tasakba, ami forró víz hatására visszanyeri ízvilágát?
Néha érdemes bepótolni a gyerekkorból kimaradt élményeket - a felnőtt lét egy újabb dimenzióval bővül, melyben felfedezzük elveszettnek hitt gyermeki énünk egy-egy fragmentumát.
